Idézet Kopátsy Sándor közgazdász honlapjáról(www.kopatsy.hu) :
Történelmi előzmény
Az integrációs igyekezet abból fakadt, hogy a hidegháború a polgári Nyugatot, a demokráciákat szembe állította az imperialista célok érdekében katonai szuperhatalommá vált Szovjetunióval. Bátran mondhatjuk, ha nincs hidegháború, ha nem kell a nyugat-európai államoknak félni a Szovjetunió fegyveres erejétől, ha nem állnak a csapatai Nyugat-Európa határán, nincs európai összefogás.
A hidegháborúban egyértelművé vált, hogy a nyugat-európai államok külön-külön súlytalanok lettek.
Európa nyugati felének integrálódása ugyan indokolt volt, és egyre inkább még indokoltabb lesz, de ezt még ma sem ismerték volna fel, ha nem kell félniük a hisztérikusan fegyverkező Szovjetuniótól.
Először azt kell belátni, hogy a 20. században már ott tartott a fejlett világ, hogy hasznosabb lett volna a gazdasági együttműködés, mint az egymással való háborúskodás.
Már a második világháború is olyan államokat állított egymással szembe, akiknek alapvető érdekük lett volna a békés gazdasági kooperáció. A 20. század derekán, már egyértelmű volt, hogy minden fejlett állam akkor jár a legjobban, ha közös piacként működik, vagyis nem egymás rovására, hanem egymás közös érdekére építenek.
Az még érthető, hogy a gyarmattartók nem vették tudomásul, hogy a gyarmatok, és a befolyási övezetek feletti politikai és gazdasági uralom többe kerül, mint amennyit hozhat. Akkor már a fejlett országoknak sokkal nagyobb haszna származik a hasonlóan fejlettekkel való munkamegosztásból, mint az elmaradottak kizsákmányolásából. Ez csak akkor derült ki, mikor a háború után a gyarmatokat elvesztették, ekkor gyorsult fel a gazdasági és társadalmi fejlődésük. Azért háborúztak, hogy a gyarmatikat megtarthassák, és akkor gazdagodtak meg, akkor válhattak a társadalom egészének demokráciájává, amikor mindent elvesztettek, amiért háborút vállaltak.
A gyarmataikat az első világháborúban elvesztő központi hatalmak sem voltak okosabbak. Ezek provokálták a háborút azzal a céllal, hogy majd ők lehetnek a gyarmattartók, a gyengéket kizsákmányolók. Nem vették tudomásul, hogy az ő magas foglalkoztatást biztosító politikai diktatúrájuk sikeres lehetett volna a gyarmattartók liberális piacgazdaságával együttműködve. A német és a japán fasizmus, ha a politikai diktatúra csak belpolitikája marad, ha nem válik imperialista kalandorrá gazdasági csodára lett volna képes, Amíg nem váltak azzá, képesek voltak megoldani a kor legnagyobb problémáját, a tőkés társadalom érdekének megfelelő magas foglalkoztatást. Ez önmagában jelentős fölényt jelentett mind a belső támogatottságuk, mind a tőkés versenytársakkal szemben. Ezt a kettő eredményt ma nem illik tudomásul venni, pedig a korszak tanúi emlékezhetnek rá.
Még kevésbé tudatosult, hogy a fasiszta államok közül csak a puritán Németország, és a még puritánabb Japán volt sikeres. Az a két ország, amelyik a második világháború után jelentősen megelőzte a győztes nyugat-európai demokráciákat, gazdasági csodát ért el. A mediterrán, az argentin és a közép-európai államok sem a fasizmusban, sem a piacgazdaságban nem bizonyultak sikereseknek. Ez már azt bizonyította, hogy a sikerre csak a puritán népek képesek. A puritánok politikai rendszerüktől függetlenül sikeresek, a nem puritánok pedig semmilyen rendszerben nem lehetnek azok.
A második világháború arra is példát adott, hogy a háborúk nyertesei és vesztesei nem a békeszerződések alapján, hanem csak néhány évtizeddel az után válnak nyilvánvalóvá. A második világháború után a nyugat-európai tőkés demokráciák, és a Szovjetunió érezhette magát győztesnek. Pedig csak az Egyesült Államok volt az igazi győztes. A háború után tíz évvel már világossá vált, hogy a nyugat-európai demokráciák, élükön Angliával, szinte mindent elveszttettek, a nyertes, az előbbre jutott csak Németország és Japán volt. Az, hogy a győztesnek látszó Szovjetunió is mindent elveszített, csak a hidegháború végén derült ki. A történelem a második világháborút követő ötven év győztesei között Európában a németeket, a puritán észak-nyugatiakat, az alpi népeket fogja említeni, az újvilágból pedig a négy volt angol gyarmatot. A Távol-Keletről pedig, Észak-Korea kivételével, minden népet. Ennek semmi köze nem volt ahhoz, hogy ki volt a győztesek, és ki a vesztesek oldalán. Azok nyertek, akik puritánok voltak.
Ideje volna, ha végre tudomásul vennénk, hogy nem a minél nagyobb ország, hanem az állampolgárok számára minél gazdagabb élet az elsődleges.
Mindaddig nem lehet megérteni az 1945-90 közti történelmet, amíg nem a hidegháború szempontjából nézzük az eseményeket. Aki azonban ezen keresztül látja, a hidegháborút pozitív feltételnek tekinti. A hidegháborúnak volt köszönhető a gyarmatok gyors felszabadulása, Európa nyugati felének összefogása.
Egy gondolat, ami nagyon fontos: mit jelent a "minél gazdagabb élet"?
Elsősorban belső gazdagságot a külső gazdagság helyett.
Vagyis: a külső gazdagsággal, anyagi jóléttel, a "leisure&pleasure" életmóddal ellentétben az elkötelezettséget, munkabíró képességet, kreatív szellemet és pozitív hozzáállást. A közös akaratban, egységes szellemben való dolgos munkát.
Egyébként Kopátsytól kötelező elolvasni még:
http://www.kopatsy.hu/Tanulmanyok/mire_epithetunk.pdf
A tanulmányból kiderül: az oktatáspolitikának a tehetségkutatásra, a tehetség felkarolására, és a tehetségnek munkát adásra kell épülnie. Ez vonatkozik a zseniális képességűekre (átlagosan ezerből egy) , valamint a kivételes képességekkel megáldottakra (évfolyamonként 5-8 ezer gyerek) is.
* FRISSÍTÉS *
Most tudtam meg hogy Kopátsy Sándor állítólag besúgó volt.
Sajnálatos dolog, de ennek ellenére igaza van abban amit állít. Kiszelynek is igaza van történelmi kérdésekben. Hiába volt az, aki.
Ezért is kéne már egy rendes ügynöktörvény.
