1) a magyar társadalom jellemzően bezárkózó, konzervatív, a változásorka kevéssé reagál. E beállítódás nagyon hasznos volt addig, amíg török-tatár osztrák és orosz seregek viharzottak az ország fölött. Jelszava: "Túléltük a törököt, a túléltük a tatárt, túl fogjuk élni a habsburgot és a ruszkit is!" Jellemzően addig működött, amíg családonként 8-10 gyerek született (amiből aztán 4-5 meg is érte a felnőttkort).

Ezzel szervesen összekapcsolódik, hogy a magyarság _katonanép_, vagyis (a németekhez, japánokhoz hasonlóan) arra vágyik hogy megmondják neki, mit kell tennie. Ha ez nincs, akkor "elkanászodik", elromlik, alkoholista vagy egyéb módon önsorsrontó lesz. A katonatársadalmak pozitív vonása, hogyha ki van nekik adva a parancs, akkor hatalmas erőkifejtésekre képesek -lásd e tárgyban szintén a japán és német példát. Ha pedig nincs, akkor mindenki görbe útra téved.

Mivel "fejben" még midig a török és egyéb martalóc hordák elől menekülünk, ezért folyamatos veszélyérzet és "harckészültség" uralkodik el az emberen, "nem bízhatsz senkiben", a közösségek atomizálódnak, széthullanak, a politika pedig ennek lesz leképeződése: lásd az elmúlt 20 év hideg polgárháborúját a jobb- és baloldal közt.
Mára mi lettünk a 10 millió magányos harcos országa. A folyamat kialakulásában nagy szerepe volt, hogy az állandó háborúskodások miatt polgárság -amely  nyugati országokban a nemzeti értékek hordozója és védelmezője lett -nálunk csak nagyon csekély mértékben alakult ki. Így a társadalom két távoli, érdekellentétes részre bomlott:a földesurakra és a szegényekre.(1) Ez azt is jelenti, hogy egy nemzeti problémából (magyar-habsburg viszály) egy társadalmi probléma is lett (gazdag-szegény viszály).

Bevett szokás lett, hogy a fölöttünk basáskodó tehetségtelen és minket kizsaroló senkiket nem elüldözni kell (hisz akkor otthonról hív segítséget, és jön a mindent letaposó gőzhenger), hanem "megegyezni" vele, "elcsábítani" próbálni, a "lelkére beszélni". Persze ez ritkán vagy sosem sikerül, de ezt szoktuk meg, ez a "bevált" módszer.
Stockholm-szindróma, össztársadalmi alapon. Vagy másképpen: a jobbágy amint a nagyságosúrnak könyörög.

2) a kommunizmus talán helyrehozhatatlan károkat okozott az országnak.Egy alapvetően szorgos-dolgos népet a képmutatás, sunyiság, alattomosság keleti csapdájába vezette. A munka helyébe a lógás, az ügyeskedés, a mutyizás lépett. "Kapun belüli munkanélküliség", sokszor egy ember dolgozott az egész brigád helyett (a végtelen túlóralehetőség miatt), stb. Mindez párosult egy levert szabadságharccal, így az emberek inkább ügyeskedve próbálták meg berendezni az életüket. Így alakult ki a mindent behálózó korrupció.

Ami az elit felelőssége, hogy elégtelenül keveset tett, hogy Magyarország a jó irányba próbáljon elindulni. A módszerváltás tulajdonképpen előre lebeszélt és megtárgyalt alkuk sorozata volt, melynek eredményeképp a volt pártállami elit szinte csorbítatlanul mentette át hatalmát az új rendszerbe. Mivel a rendszer szerves része volt hogy az elit mindent lerendezett saját magával, ezért a népet mindenből következetesen kihagyták. A magyar történelem legrosszabb hagyományai köszönnek itt vissza: az egymással háborúzó földesurak, akik parasztlázadás hírére minden viszályt elfeledve közösen verik le a lázadókat, és végzik ki a vezetőiket, és ülnek győzelmi tort.

A magyar politikai rendszert senki sem érzi magáénak, egy felülről ránkerőltetett recsegő-ropogó tákolmány. Ezt erősítette tovább a 2011-es "alkotmányozás (helyesen "alaptörvényezésnek" kéne hívni) amely tovább erősítette ama hitet, hogy még a politikai elit nagyrészét is figyelmen kívül lehet hagyni, ha az épp hatalmon lévők úgy gondolják.

A parlamenti szabályokra most nem térnék ki, gyakorlatilag az ellenzéknek semmilyen súlya sincs, a parlamenti vizsgálóbizottságok (ha egyáltalán létrejönnek) gyakorlatilag nem végeznek (mert nem is végezhetnek) érdemi feladatokat, az egyéni indítványok mindenféle érdemi vitát megakadályoznak, a kétharmados (alaptörvénybe foglalt ill. sarkalatos) törvények a parlamentarizmust üresítik ki.

A mostani politikai rendszer egyre kevésbé a mienk, és egyre inkább az elit épp irányító érdekcsoportjainak végrehajtó eszköze.

A népi kiábrándultsággal, cinizmussal és a mindent átható korrupcióval kiegészülve elmondhatjuk, hogy a magyar demokrácia története egy kudarc története. Még nem gördült le a függöny, de pár éven belül sor kerülhet rá. 2014 lesz az utolsó esélye a magyar demokráciának, ahogy 1990-2014 közt ismerni véltük.

Ha a demokrácia kudarcot vall, mi legyen a másik út?

A magyar társadalmi katonaszellem, lelki karakter egy erős vezetőt kíván, aki egy takarékos, de erős állam vezetőjeként irányt szab a magyar megújulásnak. Minőségében inkább autoriter, mintsem totaliter vezetésről van szó, amely viszont a korrupt, gátlástalan oligarchákat egyszer s mindenkor megfékezi, a jogrendszert és a tudományos életet (MTA) megtisztítja a volt komcsi káderektől,

Az erős egyszemélyi vezetés viszont nem zárja ki az alrendszerekben, pl. a média- és kultúrairányítás terén a demokráciát. Itt működhetnek olyan testületek, amelyek szavazásos alapon, demokratikusan döntik el a dolgokat. Egy újfajta status quot kell kialakítani, a népuralom és az egyeduralom között.

(1) A polgárság fontos vonása még az érdekegyeztető szerep: közvetítő a gazdagok és szegények között.