Quigley professzor szerint 7 szakasza van a civilizációk fejlődésének. Nézzük meg közelebbről a Viszály korszakának jellemzőit, hisz egyértelműnek tűnik, hogy benne élünk.

4. szakasz: Viszály (Conflict)

Ahogy korábban megfigyeltük, végül minden eszközből intézmény válik. Amint eme folyamat jelentősebb mértékben megjelenik a terjeszkedési eszközre nézvést, a civilizáció a viszály korába lép.

Ezen periódust négy irányvonal jellemzi:

• a terjeszkedés ütemének csökkenése
• az osztályellentétek éleződése, különösen a magban
• imperialista háborúk növekedése
• az esztelenség (irracionalitás) és az általános borúlátás (pesszimizmus) növekvése

Ahogy a terjeszkedési eszköz az elit érdekeit védő intézménnyé alakul, a civilizáció - különösen a mag - egyre statikusabbá, bürokratikusabbá és paragrafusrágóvá (jogászibbá) válik.Ez hajlamos a találékonyságot büntetni ahelyett hogy jutalmazná, és a fejlődés valamint a többletfelhalmozás lelassul, a találékonyságcsökkenés miatt.

Ez nem kerüli el a civilizáció tagjainak figyelmét. Habár a terjeszkedés ütemének, nem pedig a terjeszkedésnek magának (amit összehúzódásnak hívunk) a csökkenéséről van szó, egy fejlett civilizáció annyira hozzászokott a terjeszkedéshez, hogy képtelen nem növekedni. Másképp mondva: a túlélés egyre gyorsuló növekedést igényel, ha egy ilyen növekedés elindult, folytatódnia kell.

A terjeszkedés csökkenő üteme szembefordítja egymással az egyre inkább bunker-mentalitású elitet a néptömegekkel. Amikor az erőforrásokra korlátozottként tekintenek, következik az osztályok közötti versengés. 'A gazdagok' ragaszkodnak a vagyonukhoz és kiváltságaikhoz, de észrevéve hogy ők a kisebbség, az egyre jobban neheztelő tömegek figyelmét szórakoztatással terelik el, és jelképes anyagi újraelosztásokkal békéltetik őket.

Miközben a neheztelés, hogy nem élvezik ugyanazon életszínvonalat mint a szüleik, a tömegeket bizonytalanságba taszítja, amely érzés társadalmi bomlásban és egyéb esztelen viselkedésben nyilatkozik meg. Ahogy Quigley jellemzi: "Ez általában a szerencsejáték, narkotikumok és egyéb bódító szerek, a szex iránti megszállottság (gyakran perverzió formájában), növekvő bűnözés, egyre több neurotikus és pszichotikus ember, a halál és a másvilág iránti megszállottság időszaka."

Most pedig nézzük meg, a történelemben, mármint a klasszikus civilizációban hogy zajlott a hierarchikus beállítású elit küzdelme a demokratikus beállítású tömegekkel. Ennek elsődleges példája a Klasszikus civilizációban Spárta és Athén esete.

 Spárta egy harciasabb és reakciósabb (reakciós = fennálló helyzet előtti korba szeretne visszatérni) kultúra volt mint Athén, a Balkánból benyomuló indo-európai dór társadalom hatásának köszönhetően. Ezen kultúra tagjai "oligarchikus realisták" lettek, vagyis a hatalom jogosságában hittek azok által, akik olyannak látják a világot amilyen, nem pedig olyannak, milyennek tűnik. Ebben Pütagoraszt követték és a vele egyetértőket (Platón, a korai Arisztotelész, Xenofón stb), akik szerint az érzékek megbízhatatlanok, és ha a megfigyelés vitatja az elméletet, akkor nyilván a megfigyelés a hibás, és figyelmen kívül lehet hagyni. (Eme világnézet évezredek múltán sem tud kihalni, lásd a Hegelnek tulajdonított mondást: "Ha a tények nem férnek össze az elméletemmel, hát annál rosszabb a tényeknek!")

Velük szemben álltak a progresszív (a fejlődés híve), demokratikus, megfigyelő tudósok akiket Szofistáknak ("akik tudnak") hívunk, szerintük a világról alkotott értelmes tudást a megfigyelés útján, valamint a megfigyelt tények elméletekkel való összevetése, változtatása -és azok elvetése, melyek megbuknak megjósolni a valós életbeli viselkedést, - útján lehet nyerni. E nézet győzött Athénban, váltotta ki azon bámulatos felismerést hogy a rabszolgák és a barbárok (nem-görögök) a görögöktől csupán születési körülményekben különböznek, nem pedig a természetük belső lényegében.

A Peloponnészoszi Háborúk lényegénél ezen vitát találjuk. Egyfelől voltak az athéni reformerek, akik vallották hogy a hatalom minden emberi lényt megillet. Másfelől pedig a spártai reakciósok, elszánva hogy megtartsák hatalmukat azon alapon, hogy a hatalomhoz való jog néhány emberben eleve ott van, másokban nem.

Ez tehát egy osztály-alapú küzdelem volt, amely a viszály-korszak jellemzője. Ez esetben a spártaiak győztek. Erre utal azon tény, hogy a püthagoreusok írásai túléltek, míg a szofisták, mint pl. Anaxagorasz, Epikurosz (mások által idézett) írásai nem. De  szofista eszmék továbbéltek, Spárta katonai és politikai győzelme ellenére.

Végül pedig a viszály korszak legfeltűnőbb jegyei a folyamatos háborúk, esetünkben Kr. e. 431-től 338-ig, amikor a peremvidéki macedónok az uralmuk alá hajtották a területet.

Akit részletesebben érdekel, Quigley 3 pontban foglalja össze az arisztokratikus világnézetet (angolul):

There were three basic ideas of this oligarchic group:

(1) that change was evil, superficial, illusory, and fundamentally impossible; (2) that all material things were misleading, illusory, distracting, and not worth seeking; and (3) that all rationally demonstrable distinctions, including those in social position (especially slavery), were based on real unchanging differences and not upon accidental or conventional distinctions.These three ideas together would serve to stop all efforts at social change, economic reform, or political equality.