Dualitás, dualizmus ("kettősség"): olyan létszemlélet, amely a világot két egyenrangú erő küzdelmének fogja fel. A történelem folyamán e dualizmus jellemezte a zoroasztriánus vallást, a gnosztikus mozgalmakat, és a taoizmus egyik központi tétele (jin-jang) is. Ha megnézzük hogy földrajzilag e nézetek hol helyezkedtek el, akkor látjuk hogy elsősorban keleti jelenségről van szó, innen szivárgott különböző búvópatakokon keresztül (a kathar, bogumil, és egyéb gnosztikus eretnek mozgalmak képében) nyugatra.

 A továbbiakban Carroll Quigely princetoni egyetemi történésznek adnám át a szót, aki szerint:

"Volt egy másik alapvető különbség is a Nyugati és az Orosz civilizáció között. Ez a keresztényég történetéből fakadt. Ez új hit a Klasszikus civilizációba a szemita társadalomból jött. Eredetében egy evilágias vallás volt, vallván hogy világ és a test alapvetően jó, vagy legalábbis jó lehetőségek vannak benne, mert Isten alkotta őket; a test Isten képmására készült; Isten Emberré vált e világban emberi testben, hogy megmentse az embert mint egyént, és hogy megteremtse a "Földi békét". A korai keresztények fölfokozták ezen "evilági" tradíciót, ragaszkodván hozzá hogy a megváltás csak azért volt lehetséges mert Isten emberi testben élt és halt meg ezen a világon, hogy az egyén csakis Isten segítségével (kegyelem) menekülhet meg és úgy, hogy helyesen él e testben e világban (jócselekedetek), és hogy egynap majd eljön a millenium a Földre, ahol a test föltámad és örökké él majd. Íymódon a tér és idő, amelyet Isten e kijelentéssel teremtett meg: "Ez jó" (Teremtés Könyve), a végén helyre lesz állítva eredeti állapotába.

Ezen optimista, "evilágias" vallás akkor került a Klasszikus civilizációba, amikor annak szemléletmódja eléggé összeférhetetlen volt a kereszténység szemléletmódjával. A Klasszikus filozófiai szemléletmód, amelyet Neoplatonikusnak nevezhetünk, a perzsa Zoroasztrianizmus, Pythagoreus racionalizmus és Platonizmus tanításaiból származott.Ez dualisztikus volt, a világot két ellentétes világra osztván, az anyag és hús világára, és a szellem és ideák világára. Az előbbi változékony, kiismerhetetlen, illuzórikus és gonosz volt; az utóbbi örök, megismerhető, valós és jó. Az igazság ezen emberek számára egyedül az észben és logikában volt megtalálható, és nem a test és az érzékek használatában, mivel ezek ki voltak téve hogy hibáznak, és el kell őket utasítani. A test, ahogy Platón mondta, "a lélek sírkamrája".

Így a Klasszikus világ amiben a Kereszténység megjelent Kr. u 60 körül, abban hitt, hogy a világ és a test nem valós, megismerhetetlen, romlott és reménytelen, és hogy semmiféle igazság vagy siker nem található a test, az érzékek vagy az anyag használatában. Egy csekély kisebbség, Démokritosztól és a Ión filozófusoktól származva, Arisztotelészen, Epikuroszon és Lukréciuszon át visszautasította a Platoni dualizmust

(Ezután arról beszél hogy a görög nyelvet és gondolkodást vette át az ortodoxia, és vele együtt a dualista hagyományt is, majd történeti áttekintés következik a moszkvai nagyfejedelemségről, amely mongol csatlósból és adószedő helyből lett önálló központ, de a mongol uralom alatti uralkodási és adózási szerkezetet egy-az-egyben meghagyta, a különbség hogy nem a mongol kánnak ment az adó, hanem megmaradt az orosz cárnál.)

Az intellektuális fejlődés általános trendje az 1914 előtti években aligha nevezhető reményteljesnek. Természetesen volt számottevő fejlődés az írástudás, természettudományok, matematika és közgazdaságtan területén, de ezek kicsit ha egyáltalán járultak hozzá Oroszország legnagyobb intellektuális szükségéhez, egy integráltabb szemléletmódhoz. A régi Ortodox vallási létszemlélet még azokban is folytatódott, akik a legszenvedélyesebben visszautasították azt. Az alapvető hozzáállás a Nyugati tradícióban a diverzitás és tolerancia felé mozdult, ama hiten alapulva, hogy az élet és az emberi tapasztalás minden aspektusának megvan a helye a valóság összetett rendszerében, és ha e helyet meg lehet találni, akkor az élet egészének az egysége inkább a sokszínűség mint valami kényszerített egyformaság folytán érhető el. Ez idea teljesen idegen volt az orosz elmének. Bármely orosz gondolkodó vagy gondolkodásra képtelen oroszok hordái az élet és az igazság "kulcsának" kielégíthetetlen szomjúságától égtek. Amint e "kulcsot" megtalálták, minden más aspektusát az emberi tapasztalásnak gonoszként kellett elutasítani és minden embernek e kulcsot kellett elfogadnia mint az élet egészét egy félelmetes egyformaság egységében. Hogy még rosszabb legyen, az orosz gondolkodók az emberi tapasztalás összetettségeit úgy próbálták analizálni, hogy kölcsönösen kizáró dualizmusokba polarizálták őket: Nyugatosok vs.(<-versus, valami ellen) Szlavofilek, individualizmus vs. közösség, szabadság vs. végzet, forradalmár vs. reakciós, természet vs hagyományok autokrácia vs. anarchia és így tovább. Nem volt logikai kapcsolat ezek között, így az egyedi gondolkodók bármelyik oldalát elfoglalhatták az antitézisnek, érzelmi kötődésű hitek elképesztő keverékét alakítván ki.Mi több, egyedi gondolkodók gyakran váltottak egyik oldalról a másikra, vagy oszcilláltak oda-vissza e dualizmusok szélsőségei között. A tipikus orosz elmében mindkét szélsőség egyszerre volt jelen, tekintet nélkül a logikai összeférhetőségre, valamiféle analízisen túli magasabb misztikus egységben. Így az orosz gondolatban feltűnő példáit látjuk az Istentől megrészegült ateistáknak, forradalmár reakciósoknak, erőszakos nem-ellenállóknak, háborúpárti pacifistáknak, kényszeres fölszabadítóknak és individualista totalitáriusoknak.

Az orosz gondolat lényege az extrémizmus.Ez két formát öltött.1) az emberi tapasztalat bármely része amelyhez hit kapcsolódott, a teljes igazsággá vált, amely totális hűséget követelt, lévén minden más gonosz megtévesztés; és 2) minden élő embernek el kellett fogadnia e részigazságot, különben az antikrisztus csatlósaként bélyegződött meg.

 (...)

Alexej Khomjakov (1804-1860), egy szlavofil, teljesen vissza akarta utasítani az észt, mondván hogy az a "Nyugat halálos bűne", míg Fjodor Dosztojevszkij (1821-1881) olyan messze ment ezirányban, hogy mindenféle logikát és matematikát meg akart semmisíteni, hogy "megszabadítsa az emberiséget a 2+2=4 zsarnokságából". Sok orosz gondolkodó messze a szovjetek előtt már bűnösnek tartott mindenféle tulajdont. Mások ugyanígy éreztek a szexszel kapcsolatban. Lev Tolsztoj, a nagy regényíró és esszéista (1828-1910) mindenféle tulajdont és a szex minden fajtáját bűnösnek tartotta. A Nyugati Gondolat, mely rendszerint mindennek helyet akar találni a kozmoszban, megdöbben ezen. A Nyugat például ritkán érezte szükségesnek igazolni a művészet létét, de sok gondolkodó Oroszországban (mint régen Platón) gonoszként utasította el. Tolsztojnak voltak pillanatai (mint pl. a Mi a művészet? esszében 1897-ben vagy a Shakespeare és a Dráma 1903-ban), ahol elítélte a legtöbb művészetet és irodalmat, beleértve saját novelláit is, mint hiábavaló, lényegtelen, és sátáni.

 (...)

Bizonyos szempontból Tolsztojban találjuk meg az orosz gondolat tetőzését. Mindenféle hatalmat és erőszakot elutasított, a legtöbb művészettel együtt, mindenféle szexet, mindenféle köztekintélyt és tulajdont mint gonoszt. Számára az univerzum kulcsa a krisztusi parancs volt, hogy "Ne álljatok ellent a gonosznak". Minden más vonulata Krisztus tanításának kivéve azt ami ebből eredt, ki lett tagadva, beleértve Krisztus istenségébe vagy a személyes Istenbe vetett hitet. E parancsból fakadtak Tolsztoj ideái az erőszakmentességről és ellent-nem-állásról, és a hite,hogy csak ezúton tud az ember spirituális kapacitása olyan hatalmas lenni, hogy az összes társadalmi problémát képes lesz megoldani. Tolsztoj ezen ideája, noha Krisztus parancsán alapul, nem annyira a kereszténységre adott válasz, mint inkább az alapvető orosz feltételezés, hogy a fizikai vereség spirituális győzelmet jelent, és hogy az utóbbit csakis az előbbin keresztül lehet elérni.

(...)

Ez a domináns gondolat az orosz értelmiség körében, az idea amely Platónon át ősi Ázsiába megy vissza: Minden objektív valóság lényegtelen, kivéve mint szimbólum valamiféle szubjektív igazság számára. Természetesen ez volt a nézőpontja a neoplatonista gondolkodóknak a korai keresztény korszakban. Ez volt a korai keresztény eretnekek és a Nyugati eretnekek mint a Katharok (Albigensek) nézőpontja is, akik e Keleti filozófiai pozícióból indultak ki. A modern orosz gondolatban ezt jól reprezentálja Dosztojevszkij, aki míg időben Tolsztoj előtt élt, spirituálisan előbbre tartott. Dosztojevszkijnek minden tárgy és minden cselekedet csupán szimbóluma egy megfoghatatlan spirituális igazságnak. E nézőpontból jön egy létszemlélet, amely szinte érthetetlen a nyugati tradíció embere számára: ha egy ilyen karakter vagyonra tesz szert, fölkiált: "Tönkrementem!" Ha fölmentették gyilkosság vádja alól vagy valószínűleg föl fogják akkor kijelenti. "Most végem",és igyekszik bűnbe keverni magát hogy biztosítsa a büntetést amely fontos ahhoz, hogy saját magát föl tudja menteni. Ha szándékosan elhibázza ellenfelét egy párbajban, akkor bűnös lelkiismerettel így szól: "Nem szabadott volna így megsebesítenem, meg kellett volna ölnöm!" Minden egyes esetben a beszélőt teljesen hidegen hagyja a tulajdon, a büntetés, vagy az élet. Csakis spirituális értékek érdeklik: aszketizmus, bűntudat, lelkiismeretfurdalás, az önbecsülés megsebzése.Ugyanilyen módon a korai vallásos gondolkodók, keresztények és nemkeresztények egyaránt, a tárgyakat a spirituális értékek szimbólumaként tartották számon az evilági sikert pedig mint a lelkiélet akadályát, és úgy érezték, hogy vagyont csak úgy lehet szerezni ha a tulajdontól megszabadulnak, az életet a halálban lehet megtalálni (egyenes idézet Platontól), az örökkévalóságot az idő végeztével lehet megtalálni, és a lélek fölszabadulása csakis a test leigázásával mehet végbe. Így amikor Tolsztoj meghalt 1910-ben, még ilyen későn is Oroszország hű maradt Görög-Biznci gyökereihez.

 Crroll Quigley, Tragedy and hope, 83-84, 101-104, 115-117 old.